Fekete István: Tűz mellett

"A délutáni alvás után kicsit álmosan öltözködött, és amikor a nyakkendőjét kötötte, egy pillanatra szembenézett magával, azzal a másikkal ott a tükörben.
- Hát most itt vagy, öregem - nézett rá, mintha idegen lett volna, akit ő protegált ide, ennek a kis szobának egyszerű békéjébe. Ő tanult, dolgozott, koplalt azért a másikért, aki álmos szemmel köti a nyakkendőjét ott a tükörben.
- Aztán becsüld meg magad, mert ez már az un. Élet. Itt már nem vagy diák, diplomás ember vagy, s a falu szeme rajtad, egyszóval, első fellépésed döntő lehet egész életedre...
- A fene egye meg - esett vissza újra önmagába -, ezzel a fellépéssel igazán várhattam volna.
Elfordult a tükörtől, és minden idegén érezte az új környezet apró, idegen rezdüléseit. A tárgyak* és szagok most tapogatták az új embert, aki távoli érzések és megszokások vakolatát hordta magán, és ez a vakolat most repedezni kezdett.
Tett-vett céltalanul, és gondolatai között vadul hánykolódott a vizsgaanyag, egy-egy baráti arc, utazás, búcsúzás, és meg-megállt egy pillanatra, mert lépéseiben ez az új szoba szólt hozzá, és ilyenkor az emlékek megmerevedtek.
Délelőtt temploma kellett mennie, és már ez is dühösítette.
- Úgyis mentem volna, de nekem ne írjanak elő ilyesmit! Ez az én magánügyem.
De azért ment. A gazdaság tisztjeinek külön padjuk volt, közvetlen az oltár előtt, és már a bevonulás is felingerelte. A tiszti asszonyok túljátszottak a hely komolyságát, és előkelő, de áhítatos surranással csúsztak padjukba - mintegy honorálva a figyelmet -, s amikor az öreg pap a mise végén először az ő padjuk felé hintette a szenteltvizet, versenyezve buktak meg, kisajátítva a kegyúrnak járó megtiszteltetést."