Havas Henrik: Méhkirálynő (Kelemen Anna története)

"Elkezdtem előtte totyogni, magyarázkodtam, hogy nekem nagyon kell pisilni, meg hogy nem tudom, meddig maradhatok magánál. Kicsit visszajött az a gyerekkori élmény, amikor vendégek voltak a szüleimnél, és én nem mehettem ki a slobámból, pedig tévét szerettem volna nézni. Ilyesmiket éreztem, aztán azt mondtam a maga titkárnőjének, hogy„Éva kérem, vigye le a kutyát, mert én egyszerűen képtelen vagyok rá".
Aki még nem volt benne, az nem tudhatja, milyen az, amikor két és fél napig nem aludtál, megállás nélkül szívsz, és képtelen vagy az emberek elé kerülni. Semmi mást nem érzel, csak azt, hogy fizikai képtelenség levinni a kutyát az utcára, mert gyűlölöd a fényt, mert gyűlölsz mások szeme elé kerülni, mert azok normálisak, azok természetesek.
Az Éva levitte a kutyát, én meg ott ültem a könyvek között, igyekeztem kurva nagy csöndben lenni. Persze szipogtam, nyilván kihallatszott egy-egy szürcsölés vagy böfögés. Borzasztó megalázó volt. Aztán az Éva tiz perc múlva visszahozta a Zeuszt, félóra múlva elment a maga vendége, és akkor maga az előszobában azt mondta, hogy „Anna! Az mégse normális, hogy maga hónapokig rám se bagózik, aztán meg eljön, és egy félnapot nálam tanyázik, úgyhogy menjen el!" Könyörögtem, de maga hajthatatlan volt, és kirakott a lakásból.
Szörnyű volt az egész! Emlékszem, úgy harmincnyolc fok meleg lehetett kinn az utcán, és én egy pamut combfixben, talpig feketében, görnyedt háttal bandukoltam a Pozsonyi úton, és tudtam, hogy nagyon-nagyon szánalmas a látványom. Aztán beültem a taxiba, és felhívtam az anyukámat."