Heine: Dalok könyve

"Én mindig költő voltam s ezért kellett, hogy a költészet, mely a kath. dogmák és Istentisztelet jelképeiben virágzik és tündököl, nekem fényesebben nyilatkoztassa ki magát, mint a többieknek; ifjú koromban gyakran, hatalmaskodott fölöttem ama költészet végtelen édessége, titokteljes, boldogító túlságai és sötét halálöröme; én is rajongtam olykor a menny királynéjáért, tisztaságának és jóságának legendáihoz ékes rímeket kerestem és első költemény-gyűjteményem nyilván mutatja e szép madonna-korszak nyomait, melyeket aztán későbbi gyűjteményeim kiadásánál nevetséges szorgoskodással iparkodtam megsemmisíteni. Egy pillantás Heine dalaira, s meggyőződ-heiünk arról, hogy azokban túlnyomó a romantikus elem. Romantikus a szerelem szakadatlan kisértetiessége, valamint ama kaczér kéjelgés is, mely az érzelmekben nyilvánul. Ő dalai szárnyán Indiába szeretné vinni kedvesét, ama csodás tájak felé, hol az érzések is oly exotikusak mint a növények, — távol vidékek balzsamos nézőké, hol a phantázia új birodalmakat építhet magának s ahol India nincs' névvel nevezve, bizonynyal szintén valamely tündértartomány forog szóban, hol »nagy virágok epednek az alkony aranyfény ében.« A holdfényes éjjel mindenütt van e dalokban, vagy, mint a »Nordsee« czimű gyűjteményben, a tenger titokzatos zajlását halljuk s a phantázia játékának tündéribbnél íündéribb képeivei találkozunk. Még »LamentátióU is visszaemlékeztetnek ama tüneményes romantikus torra, midőn a regék után vágyakozó szivet tündérek, koboldok, hableányok tánczolták körül."