Höhnel Lajos: Teleki Sámuel gróf felfedező útja Kelet-Afrik egyenlítői vidékein 1887-1888-ban I-II.

"Minél közelebb jutottunk Távetához, annál zöldebb lett a növényzet, annál magasabbak és összefüggőbbek az erdő fái, annál sűrűbb a kúszónövényektől behálózott bozót, míg végre a sötét, nyirkos-nedves erdő egészen körülfogott. A fák koronái ugyan magasra emelkedtek fel fejeink fölé és sűrű árnyékot vetettek ránk, de tüskés bozótok és tövises felszökők is tekerőztek közbe. Az ezerszer ide-oda kanyargó ösvényt gyakran keresztbe fekvő fatörzsek zárták el; minduntalan meg kellett hajolni; a földön kellett csúszni, fordulni és kanyarodni, hogy a számos fordított kampókat kikerüljük, így tehát csak lépésben haladhattunk előre. Kínosan hosszú fennakadások történtek és embereink lassanként már fáradtakká és roszkedvűekké kezdtek válni, ámde annál jobban ujjongtak azután, mikor végre a puskaropogtatás megkezdődött, ezzel ugyanis meg volt adva a jel, hogy a karaván eleje megérkezett Távetá bejáratához, a nyers fatörzsekből készített erős kapuhoz, amely az ültetvények szélén az ösvényt elzárja. A már reggel keményen megtöltött puskák tehát majd a messze távolban, majd veszedelmes közelségben mennydörgéshez hasonlóan ropogtak a visszhangzó erdőben. Eközben számos madár, amelyek felriasztva repültek tova, szörnyű rikácsolást vitt véghez; a majomcsapatok pedig, amelyek eleinte vakmerő közelségből bámultak ránk, most nyakra-főre siettek, merész ugrásokkal a fák legmagasabb tetőire feljutni. Egy másik karavánnak emberei, akik éppen akkor az erdőben tanyáztak, puskalövésektől, édes semmittevésükből felriasztva, most ugyanannyi, esztelenül sok puskaport kezdtek elpazarolni, itt is, ott is ropogtak tehát a puskák, és a békés bevonulás igazi csatának nyújtotta képét. Miután a keskeny kapun négykézláb átmásztunk, nyíltabb vidékre érkeztünk, az ösvény szabadabbá lett, mi tehát gyorsabban haladhattunk a hűvös banyána berkeken keresztül és sebesebben kelhettünk át a számtalan kis vízéren."