J. P. Szpangenberg: Egy természetbúvár feljegyzései

"Ifjúkoromban szenvedélyes vadász voltam. Már kora hajnalban talpon voltam, és erőmet nem sajnálva késő estig bolyongtam az erdőkben és mocsarakban. Megtörtént, hogy az egész nap folyamán le sem ültem, hogy egy kissé kipihenjem magam vagy egyem valamit. Csak úgy menetközben rágcsáltam egy-egy darabka kenyeret, de közben állandóan figyeltem mindenfelé és a puskámat mindig készenlétben tartottam. Mindig sajnáltam az időt, minél nagyobb területet akartam bejárni és minél több vadat összelövöldözni. A megfeszített nap után vadakkal teleaggatva és a legvégsőkig elcsigázva tértem haza.  És amikor az ilyen vadászatok után a szénapadláson kipihentem magam, egyre gyakrabban támadtak olyan gondolataim, hogy semmi értelme sincs az ilyen vadászatnak és túlságosan sok vadat lövök - hiszen nem vagyok én hivatásos vadász, hanem műkedvelő, és mégsem tartok mértéket. De mindez már elmúlt. Mostanában már nem járok annyit kirándulásaim közben, és amikor vadászaton falatozni kezdek, igyekszem félretenni a puskámat. Egy alkalommal éppen ilyenkor kellett lőnöm egy felrebbent reznekre. Siettemben rosszul fogtam meg a puskát, erősen visszaütött, és a kétszersült az egyik fogammal együtt kirepült a számból. Most szeretek lassan, zajtalanul járkálni az erdőben, szeretek üldögélni és köröskörül szemlélődni - hogy kopogtat a harkály, hogyan vadászik rovarokra, az élesszemű vörösbegy. És - tudják -, minél többet ülök kirándulásaim közben, annál több vadat látok. Hiszen sem a vadállatok, sem a madarak nem maradnak egy helyen és ha a hivatlan vendég - az ember  - betörése nem készteti őket arra, hogy felfigyeljenek, akkor az élet a maga során fog haladni és az ember olyan nagyszerű dolgokat láthat meg, amilyeneket ritkán sikerül megfigyelni akkor, ha vadak után járkál."