Jeff Lindsay: Dexter dühödt démonai

"Vagy kifelejtettem volna egyet? Nem köny-nyű számon tartani. Négy volt East Orange-ban, Atyám?
Donovan atya megpróbált sikoltani. Ugyan egy klasszikus sikolyhoz már nem volt elég szufla a torkában, de érezhetően a szívéből jött a kiáltás, ami kárpótolt a technikai hiányosságokért. Utána az arcára borult, én meg hagytam nyöszörögni egy darabig, mielőtt felhúztam és talpra állítottam volna. Nem állt biztosan a lábán, és elvesztette maga felett az uralmat. A hólyagja elengedett, és nyál csörgött az állán.
- Kérem - nyögte. - Nem tudtam uralkodni magamon. Egyszerűen nem voltam rá képes. Kérem, meg kell értenie...
- Megértem, atyám - mondtam, és volt valami a hangomban, most már a Sötét Utas hangjában, amitől megfagyott. Lassan felemelte a fejét, hogy az arcomba nézzen, és amit a szememben látott, attól megmerevedett. -Pontosan értem - folytattam, odahajolva az arcához, amelyen szinte megfagytak az izzadságcseppek. - Az a helyzet - fejeztem be -, hogy én sem tudok uralkodni magamon.
Nagyon közel voltunk egymáshoz, szinte hozzáértem, és hirtelen elegem lett a mocskosságából. Megrántottam a hurkot, és megint kirúgtam alóla a lábát. Donovan atya elterült a padlón.
- De pont gyerekekkel? - kérdeztem. - Soha nem tudnám gyerekekkel megtenni. - A tarkójára helyeztem a kemény, tiszta bakancsomat, és ráléptem. - Nem úgy, mint maga, atyám. Gyerekekkel soha. Nekem ahhoz olyan emberekre van szükségem, mint amilyen maga.
- Mi maga? - suttogta Donovan atya.
- A kezdet - válaszoltam. - És a vég. Köszöntse a Végzetét, atyám. -A tű készen állt, és úgy szaladt a nyakába, ahogy kellett. Volt ugyan némi erőtlen ellenállás az elmerevedett izmok részéről, de semennyi magától a paptól. Benyomtam a pumpát, a fecskendő kiürült, és Donovan atya megtelt gyors, hideg nyugalommal. Pillanatok, csak pár pillanat telt el, a feje ellazult, és az arca felém billent."