Julius Komárek: Kárpáti vadászatok

"A vaddisznóval kapcsolatban a vadász szempontjából még egy igen értékes tulajdonságáról szólhatok, mégpedig a derekas helytállásáról. A túlzásoktól hemzsegő vadászhistóriák közt számtalan szól a kanok bátorságáról és a félénk vadászról, úgyhogy mindazok, akiknek nem sok dolguk akadt a vaddisznóval, megkérdik, milyen a helyzet a valóságban, a vaddisznó valóban olyan támadó kedvű és harcias-e. Nem foglalkozom itt az ilyen kiszínezett vadászmesékkel, csak azt mondom el, aminek ezen a téren közvetlen vagy közvetett tanúja voltam. A vaddisznóval átélt veszedelmes helyzeteket rendszerint maga a rosszul célzó vadász okozza. Sok vaddisznót lőttem a legkülönbözőbb körülmények között, s még többet láttam, amit más vadászok ejtettek el, de az izgalmas kalandok, nem is szólva a közvetlen támadásról, csupán az esetek jelentéktelen százalékát tették ki, úgyhogy a fél kezem ujjain is megszámolhatnám őket. Természetesen a vaddisznó bizonyos esetekben támadóan lép fel még akkor is, ha az ember nem sebesítette meg. Köztudomású, s számtalan tapasztalat is bizonyítja, hogy a szokatlanul erős anyaállat, az emse, bátran megvédi malacait. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy amint észreveszi az embert, máris nekiront. Isten őrizz! De ha véletlenül emberrel találkozik, akit minden állat legnagyobb ellenségének tart (van is oka rá), felingerül, s a földre szegezett ormánnyal, fújtatva és röfögve indul felé. De ezzel többnyire véget is ér a támadása. Malacai közben elrejtőztek vagy elmenekültek, az anya pedig, az ellenség megijesztése után, követi kicsinyeit. Hasonló, de sokkal tüzesebb támadást indít az emse a kutya ellen, még akkor is, ha a kutya az ember közvetlen közelében járja az erdőt. Az emse igen erélyesen tudja üldözni a kutyát, tekintet nélkül arra, hogy ember is van a közelben. Aki nem ismeri ezt a szokását, gyakran azt hiszi, hogy neki szól a dühös támadás, s legtöbbször fölöslegesen használja a fegyverét."