Kárász József: Tanya

"A tűzhely körül végetért a gyereketetés. Teruska egy subát hozatott ki a lánnyal a házból és a földre téríttette. Ráültette a gyereket, meg a kutyát és eléjük hordatta a játékokat, amiket a városon vettek össze számukra.
Nagyon féltette ezt a gyereket. Ott szerette tudni mindig a szeme előtt, hogy lássa minden mozdulatát, teljesíthesse minden kívánságát, hallhassa a szavait, a kacagását, hogy örvendhessen neki. Képzeletében a lehető legnagyobb játszóteret hódított magának ez a gyermek. Ez volt a szép, a jó, az igaz és a szent megtestesülése, a lelke trónjára emelte és zugolódás nélkül alávetette magát, szinte kényszerítette, hogy uralkodjék fölötte. Kéréseit rendesen ő adta szájába, aztán addig gyötörte, míg megismételte, ő meg boldog örömmel teljesítette azokat. Csillag volt ez a gyermek, akit ő szült s a ragasztott föl képzelete szűk egére, hogy onnét a saját fényét ragyogja majd vissza. Arany volt ez a gyermek, egyetlen féltett drágaság. Éjszaka is maga mellé vette az ágyba. Csak úgy tudott aludni nyugodtan, ha ott érezte ezt a meleg, pihegő húsdarabot. Az volt számára a legkínosabb, ha más is szeretettel közeledett felé. Vad féltékenység dúlta rögtön a szívét, ha ránéztek a tanyabeliek. Pláne a cselédek. De féltette még a nagyapjától, sőt magától az apjától is. Meg volt győződve, hogy mindenki más csak rosszat tehet vele. Szeretni csak ő tudja s egyedül csak neki szabad. Annyira hozzánőtt ez a gyermek, el sem tudta már képzelni nála nélkül az életét. Ha valamiképp elpusztulna, hát, hogy mit tenne ő akkor, arra még gondolni is rossz. Valami nagy világraszóló történetet csinálna. Egyszer beteg volt, apró piros foltok lepték el a testét, nagy lázban kínlódott napokig és akkor megesküdött, hogy ha a gyermek meg talál halni, hát ő felgyújtja a tanyát, minden épülettel és a kazlakkal együtt és a lángok közé dobja magát... Annyira elszánta rá magát, hogy meg is tette volna, de hát, úgy látszik, az Isten se akart vele kikezdeni, mert fölépült a gyermek. Azóta mindig ezt a szörnyű tervet fogadja újra, valahányszor a gyermek sérelméről van szó, vagy valami veszedelem környékezi. Ne is nyúljon ahhoz senki egy ujjal se, mert nem kerüli el a sorsát!
Szótlanul kavargatta az ételt a fazékban, de a fél szeme mindig a gyerekén volt. Gyakran odafutott hozzá, megsímogatta és kérdezgette, nem kíván-e valamit. Boldogan szaladt maga, vagy zavarta a lányt, ha valmi újabb játék kellett. Már a tanyásnénak meg a leányának is parancsolt volna valamit, hogy azokat is gyermeke szolgálatában lássa, de azokkal a reggeli összecsapás óta még egy szót sem váltott."