Karel Schulz: Kőbe zárt fájdalom-Michelangeló élete, 1981.

"Férfiak várakoznak némán a szoba alacsony bolthajtásai alatt. Már mindent közöltek egymással s most azokra várnak, akik majd kimondják az utolsó szót. Borukat nem ürítették fenékig; maradéka ott feketéllik az asztalon nyugvó ezüstkupákban. A gyertyák lángja úgy remeg-imbolyog a félhomályban, akár a kúszó vipera szeme. A helyiség komor. Minden várakozásba dermedt. Az éjszaka összefolyik a várakozással, nem lehet őket elválasztani egymástól. Éjfélre jár. A bort nem ürítették fenékig, a végső szó még nem hangzott el.
Jacopo Pazzi, a nemzetség feje ül az asztalfőn. Ősz haja sűrű fürtökben omlik alá széles vállára. Türelmesebb, mint a többiek. Egész életében várt erre a pillanatra, miért ne várakozhatna még néhány óráig? Ráncos aggastyán keze nyugodtan pihen az asztalon; ez a kéz pénzre és kardra termett. Oly mesterien kapcsolja össze azt meg ezt, mint senki más Firenzében. Szigorú tekintete alatt a Pazzi család bankháza nagy hatalomra tett szert, kardja pedig éberen őrködött mindama esztendők során, amikor mások már remélni se mertek. Emlékszik még arra az időre, amidőn Cosimo Medici, a páter pátriáé, menyegzői stólával akarta bekötni a sebet, melyet a gyűlölet ütött a két család kapcsolatán, és unokáját, a szépséges Biancát Guglielmo Pazzi ágyába fektette, jóllehet a leány inkább egy herceghez illett. Jacopo akkor csak mosolygott. Most is mosolyog; rámosolyog a faliszőnyegekre, a bor maradékára, a szobán átsurranó árnyakra, a gyertyák kígyószemének pislogására. Amíg haragszik, meg lehet egyezni vele. Akkor rettenetes, ha mosolyog. Szemében sohasem csillog nyájasság, túlságosan sok mindent látott már, éles tekintete tüstént rátalál az emberi sorsok gyökerére. Nem a pápáról, nem is-az egyházról van itt szó, hanem a Pazzi családról. A Paz-zik nemzedékek óta verekednek a Mediciekkel. Az öreg Cosimo Medici, a páter pátriáé is kénytelen volt számkivetésbe menni, s jóllehet hamarosan visszatért, ez a folt örökre rajta ragadt. A Pazzik sohasem mentek száműzetésbe, sohasem hagyták el a város falait, s előbb omlanak össze Firenze kapui, semmint hogy egy Pazzi menekülve rohanjon ki rajtuk. Az öreg Jacopo a nemzetség feje. Hallgat. Hallgat ősz haja és fehér szakálla is."