Leo F. Buscaglia: A szeretet

"A szeretet ismerete és megtapasztalása minden embernél különböző. Felvillanyozza a lehetőség, hogy a kapcsolatban kölcsönösen felfedhetik, megoszthatják egymással a szeretettel kapcsolatos ismereteiket. Tisztában van azzal, hogy mindenkiben ott szunnyad a szeretetre való képesség, csak éppen emberenként különbözőképpen nyilvánul meg. Mindenki a saját tempójában fejlődik, a maga módján, a maga idejében, csakis rá jellemző módon. Ezért tehát teljesen felesleges a másikat megdorgálni, elítélni, vele kapcsolatban elvárásokat támasztani vagy róla bármit is feltételezni. A szeretet türelmes. A szeretet vár. Ez nem azt jelenti, hogy a szerető ember tétlenül ül a végtelenségig. Valójában aktív, folyamatosan új ajtókat és ablakokat nyitogat, hogy friss gondolatokat, új ötleteket fogadjon be. Megosztja másokkal ismereteit, és felajánlja segítségét a tanulási folyamatban. Étvágygerjesztő, ínycsiklandozó asztalt terít, és telerakja finomságokkal, de senkit nem kényszerít rá, hogy egyen. Mindenkinek megadja a szabadságot, hogy azt válassza, amit szeretne. A szeretet úgy tálalja fel magát, mint egy véget nem érő, pompás ünnepi ebéd. Minél többet csipeget belőle valaki, annál inkább megjön az étvágya, és feltöltődik energiával. Nem lehet megcsömörleni tőle vagy betelni vele. És minél többen jönnek az asztalához, annál többet kínál. A szeretet lehetőségei határtalanok.
A szeretet minden egyes embernél másként nyilvánul meg. Elvárni másoktól, hogy úgy szeressenek minket, ahogyan mi szeretjük őket, irreális. Csak mi vagyunk önmagunk, csak mi reagálhatunk, szerethetünk és érezhetünk úgy, ahogy az ránk jellemző. A kaland a bennünk és másokban rejlő szeretet felfedezésében rejlik. Abban, ahogy mások szeretetének megnyilvánulásait figyeljük - a csodálatos, gyengéd kitárulkozást, a szelíd, óvatos önfeltárást.
A szeretet nem fél az érzésektől, nem akar rejtve maradni. A különböző kultúrákban élő emberek különbözőképpen fejezik ki érzelmeiket. Egyes társadalmakban elvárják, hogy a gyászoló l család hangosan sírjon a temetésen. A barátok és rokonok meg lennének lepve, ha nem így történne. Más kultúrákban a halállal való csendes, visszafogott szembenézés az elfogadott, és az érzelmek kimutatása valószínűleg rosszallást váltana ki. Amerikában például azt tanítják a gyermekeknek, hogy tartsák magukban érzéseiket, és érzelmeiket pusztán lelkűk mélyén éljék át. A harsány nevetés, a keserves sírás éretlenség benyomását keltik. A sírás 1 gyerekes dolog.
Ezek után nem meglepő, hogy a felnőtteknek nehezükre esik kimutatni az olyan erős érzelmeket, mint a szeretet. Üggyel-bajjal tudják csak érzéseiket szóban kifejezni; nincs hozzá megfelelő szókincsük és gyakorlatuk. A latin nyelvterületen élő szeretők híresek arról, hogy éppen aktuális szerelmüket lenyűgöző költői-seggel tudják elkápráztatni. E „romantikus" nyelvek (ilyen a francia, az olasz vagy a spanyol) bővelkednek az intenzív érzelmi töltésű szavakban. Az e nyelvet beszélő népeknél gyakori az élénk testbeszéd, a heves gesztikuláció, ami még jobban hangsúlyozza az érzelmi tartalmat. Mondanivalójuk lényegét általában nem nehéz megérteni, még akkor sem, ha egy szót sem beszélünk az adott nyelven."