Makkai Sándor: Táltoskirály

"Hosszú, tisztafehér bizánci selyempalástot vett magára, melynek alul bő, szabadon lengő ujjai csuklóig fedték karjait. A keble alatt keskeny aranyszövésű öv volt átkötve, kiemelve szép vonalait. A nyakában császári atyjának ovális aranylemezre vert, szikrázó kövekkel körülrakott képét viselte vékony aranyláncon. Az a szokása, hogy hosszú pillájú szemhéjait bágyadtán engedte szemeire, tekintetének rejtelmes, sötét ragyogást adott. Ebben a nézésben volt valami, ami önkénytelenül azt az érzést keltette, hogy ez a nő még nem nyilatkozott meg igazi valójában, hogy van benne más is, mint ami látszik, s mintha valódi lényének titkai ott leselkednének az árnyékvető pillák mögött, várva magamegmutatásuk idejét. Kissé nyitott, szépen ívelt, a keskeny archoz képest nagy, égőpiros szájának folytonos remegésében is vibrált valami türelmetlenség s megnyilatkozási vágy. Az ajkak és a rövid, egyenes, szabályos orr között egy vonalnyival nagyobb volt a távolság, mint ahogy normális lett volna, s ez adta az egész arcnak azt a vonását, amit királyinak lehet nevezni, mert a felsőbbség és gőg bizánci merevségére emlékeztetett, a régi templomi, üvegmozaik képeken. Nem volt harmonikus jelenség, de üde fiatalsága egészében mégis virágszerűvé tetté, karcsú szárú liliomhoz hasonlóvá, s beragyogta reggeli fényével.
Megrázkódott, s ösztönös mozdulattal szívére szorította kezeit, mert az ablakokat kürtharsogás remegtette meg, s nyomban rá izgatott zsibongás moraja hangzott be a várpiac felől. A szíve olyat dobbant, hogy megszédült tőle. Jön! Az arcán különös ellentétes érzések hullámzottak át. Szerelemmel és rettegéssel készült erre a pillanatra. A rettenetes négy esztendő szakadéka előtt riadtan torpant meg átszökellni vágyó képzelete. Milyen jó volna, futott át rajta a gondolat villáma, ha még leány volnék s vőlegényemet várnám! Nem tudni s édesen képzelődni, be szép volna! De ez a furcsa, szívszorító, ijesztő, félig feledett tudás, mindig elfutó s mohón kapkodott emléke a boldogságnak, mely alig ébredt magára, s máris erőszakkal fojtották meg, a kétségbeesett kapaszkodás az elszakított kedves halványodva elmosódó képe, hangja, szokásai, lelke után, az a borzasztó érzés, hogy ezután mindig így lesz, s feltartóztathatatlanul zuhan az esztendők szekerén a fekete semmibe, a szép öreg tigris éhesen mosolygó arca, amely kegyetlen kitartással tolja magát a másik arc helyébe : ez mind-mind bolondító zűrzavart, valami szédítő ingadozást támasztott benne, úgyhogy nincs többé tisztában önmagával, fél a szívszakadva várt találkozástól, fél, hogy hideg lesz, fél, hogy fékevesztett lesz, fél, hogy idegennek fogja látni, fél önmagától, fél tőle, fél mindentől... S most itt van. Eléje kell állani, üdvözölni, idegen szemek előtt, mint királyt s mint férjet, akivel egyszer egészen egy volt, de aki ma olyan, mintha sohase látta volna."