Mándi Nagy Endre: Kilenc országon keresztül I-II.

"Akkoriban ugyanis londoni szokás szerint az ilyen kereskedő minden alkalmazottjának és cselédjének hozzá kellett valamivel járulni a hajó berendezéséhez, azzal a feltétellel azonban, hogy a hajó majdani hasznából is megfelelően részesülnek. Mivel Wit-tingtonnak nem volt semmije, csak a macskája, gazdája parancsára Bettyjét kellett odaadnia. Jó lesz, az a hajó patkányainak a pusztítására — mondta a kereskedő.
Ügyes, szolgálatkész fiú lévén, gazdája leánya, Alice, később őt kérte maga mellé inasul. Wittington aztán hűségesen szolgálta úrnőjét és hűségesen kitartott gazdája mellett is, még akkor is, amikor házi inasból kereskedősegéd lett. Gazdáját később a sorozatos szerencsétlenségek nyomorba döntötték. Wittington ezért, amit csak nélkülözni tudott, mindent elszegényedett gazdájának adott. Mikor pedig évekig nem jött hír gazdája egyik hajójáról, ösz-Bzeikuporgatott egy kis pénzt s azzal elindult a hajó felkeresésére.
Jó idővel távozása után London árverési termében egy sizép karosszék került kalapács alá. Ez a szék a Wittington gazdájáé volt, aki a rossz viszonyok miatt kénytelen volt tőle megválni. A kikiáltási ár elég alacsony volt, de gyorsan emelkedett, mert két árverező folyton egymásra ígért. Az egyik árverező egy napbarnított tengerész kapitány, a másik egy megnyerő külsejű fiatalember volt. A nagy tömegben az árverezők nem láthatták egymást. Végül is a tengerész kapitány türelmetlen lett és makacsul árverező ellenfele felé tolakodott s amikor közelébe ért és meglátta őt, örömmel kiáltott fel:"