Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

"A kastély mindent magába zárt, mint egy nagy, díszes, kőből faragott sírbolt, ahol nemzedékek csontjai enyésznek, régi asszonyok és férfiak szürke selyemből vagy fekete posztóból varrott halottasruhái foszladoznak. A csöndet is magába zárta, mint egy vallásos foglyot, aki aléltan enyészik a pincetömlöcben, szakállasan és rongyokban, penészesen és rothadt szalmán. Az emlékeket is magába zárta, a halottak emlékeit, melyek úgy lappangtak a szobák odvas rejtekében, mint a gomba, a nyirok, a denevérek, a patkányok és a bogarak a nagyon régi házak nedves alagsoraiban. A kilincseken érzett egy kéz remegése, egy régi pillanat hevülete, mikor a kéz vonakodott lenyomni ezt a kilincset. Minden ház, ahol az embereket teljes erejével érintette meg a szenvedély, megtelik ezzel a homályos tartalommal. A tábornok nézte az anya képét. A keskeny arc minden vonását ismerte. A szemek álmos és szomorú megvetéssel néztek az időbe; régi nők léptek ezzel a pillantással a vérpadra egyszerre megvetve azokat, akikért meghalnak s azokat is, akik megölik őket. Az anya családjának kastélya volt Bretagne-ban, a tenger partján. A tábornok nyolcéves lehetett, mikor egy nyáron elvitték ide. Akkor már vasúton utaztak, nagyon lassan. A hálós poggyásztartóban az anya kezdőbetűivel megjelölt, hímzésekkel ékesített, vászonba csomagolt málhák hevertek.  Párizsban esett az eső. A gyermek kék selyemmel bélelt kocsi mélyében ült, onnan látta a kocsi homályos ablaküvegén át a várost, mely mint egy kövér hal hasa, síkosan fénylett az esőben. Csúcsos háztetőket látott, magas kéményeket, melyek szürkén és ferdén meredtek a nedves ég szennyes függönyei között, mintha egészen más és érthetetlen sorsok titkairól kiáltanának világgá valamit."