Mikszáth Kálmán: Prakovszky, a siket kovács - A körtvélyesi csíny

"Úgy is lett; másnap, mint rendesen minden vasárnap, ott ültünk a templomban szokott helyeinken. Sohasem szólt még olyan szépen az orgona, mint most, a kántor belelehelte egész lelkét s a Prakovszky éneke is úgy búgott, úgy emelkedett fölfelé diadalmasan, hogy szinte verni látszott a hatalmas fehér boltozatot, melyre egyetlen szem volt kifestve. Egy szem. Maga az isten. Emberi fantázia összekereseti mindent, ami a földön van és nem bírt találni megfelelő fogalmat, nem bírta összerakni sziklából, felhőkből, lángokból a legfőbb Úr alakját, a láthatatlanét. Mire aztán kivett az emberből egy részt, egyetlen szemet és azt mondta: „Ilyen az Isten!“
Egy szem, amely lát mindent, hall mindent és tud mindent. Egy szem, amely, ha jó ember nézi, rámosolyog szelíden, biztatólag; ha gonosz ember nézi, rámered szigorún, fenyegetőn.
Titáni gondolat volt, moly egy nagy ihlet percében születhetett. Az isten is az emberből merített, társat akarván melléje teremteni, kivette az egyik oldalbordáját és abból formálta meg a másik ember alakját. Nos, hát az ember is ehhez a forráshoz nyúlt, vette a saját szemét és abból formálta meg az isten képét. . .
De hát, bármily pogánynak tartott volna is a nagyapa, ha megtudja. — másféle szemek érdekeltek most engem: nem a boltozatra voltak ezek festve, hanem a Piroska síma fehér homloka alatt ragyogtak, majd álmatagon, fáradtan, mint a lehunyó csillagok, majd élénken, pajkosan, mint a lobogó pásztortüzek. S kéjesen megreszketve az örömtől vettem észre, hogy tekintetük rajtam mászkál s behat a csontig, a velőig.
Szívem vadul dobogott, s szerettem volna belekiáltani a zsoltárokba, az „Erős várunk nekünk az isten“-be:
— Biztos, egészen biztos most már, hogy szeret!
Elpirultam a halántékomig s lesütve a fejemet, a világért sem mertem volna odapillantani, mert éreztem, hogy tekinteteink találkoznának s isten a megmondhatója, mi lenne abból (talán meg is gyúlna a templom)."