Molnár Gábor: A dzsungel doktora

"- Áldja meg az Isten azt az öreget! - sóhajt félhangosan. A kis Vitait minden érdekli - gondolja. A lepke, a bogár, a gyíkok világa. Az égen vonuló nap, a szél, a felhő sem marad ki érdeklődéséből. Vajon mi lesz belőle? Csak tartsa meg az isten! Túl sok errefelé a gyereket elragadó betegség, a rájuk leső veszedelem.
Késő délután. Marianna szorgoskodik. Elkészül a vacsorára főzött bab, hozzá a rizs. Hús ma nem kerül az asztalra. A fekete Luiz eljár ugyan néha vadászni a kölcsönkért öreg elöltöltővel. Olyankor majmot, lajhárt, kisebb emlőst, néha jó húsú papagájt hoz. Az ilyen napok azonban lassan ünnepszámba mennek a Fereira családnál. Luiz öregszik, és öreg a ssomszéd puskája is. Hiába próbálja a vén fekete megőrizni fiatalkori hajlékonyságát, ma már egyre nagyobb zajjal hatol a sűrűbe, így azután egyre kevesebb a zsákmány.
Ma csak rizsért kellett pénzt adni. A bab saját termés -gondolja Marianna. Délelőtt szedte, fejtette. Ha időben megjön Jósé, vele együtt Luiz és Tereza, kihúzkodja a földből a babszárakat. Felássák a helyét, azután újra babot vetnek bele. Ez hoz a legjobban.
Az ámbitusra nyíló konyhában az enyhén parázsló faszén fejet fájdító füstje szálldos. Csivitelő zöld piriquito papagájraj húz el a vén kőház hepe-hupás cserépteteje felett. Marianna asszony kilép az ámbitusra. Figyeli a gyümölcspusztító raj repülését, irányát. A papagájok a szomszéd hatalmas mangofájára telepszenek. Puska dörren. A zöld raj riadva, serregő repüléssel elhúz. A szomszéd igencsak őrzi a mangofa sárga termését."