Molnár Gábor: A fehér arany vadonában - Aláírt!

Sűrűsödik a sötét félhomály, egybefolynak a növények, indák körvonalai. A lomb között ágakra csavarodó orchideafészkeket sem nézegetem, csak törtetek előre. Most már csaknem ösztönösen, alig figyelve a tördelt ágjelzéseket, amelyeket amúgy is nehezen látnék meg. Majd csak elérem valahol a Tapajost, onnan azután vagy balra, vagy jobbra, de valamerre meglelem a sásos tisztást. Jó volna ott lenni már. Az őserdő feketébe hajló estéje nyomasztó. Amikor megszűnik a napsütés, a sötétben minden megváltozik. Szállásomon, függőágyamban „kényelemben” volnék, ott az otthon, a nyugalom, a biztonság. Idebenn úgy érzem, mintha óriási, sötét fazékban keringenék körbe-körbe. Nem vagyok túlságosan virágos kedvemben. Már csaknem teljes a sötétség. Itt is, ott is világító bogarak zöldes fénye villan. Nagyon szépek, amikor repülve, mint apró, lobogó fáklyák elhúznak mellettem. Víz közelségét jelzi szaporodó számuk, mert vizes helyen, sásos területen gyakrabban találhatók. Balra, vízbe dőlt fatörzs mögött pillantom meg a sötétbe merült Tapajost, a csillagos eget. Megismerem a helyet. A sásos mélyedés a csónakkal még eléggé messze van innen. Legalábbis este, ilyen körülmények között. Kimerült vagyok, izzadt, s több tucatnyi karcolásból vérzem. Ilyenkor este elkerülhetetlenül belevágnak az emberbe a tüskék, az éles levelek, a letört, száraz ágvégek, amelyeket nem lehet, de nincs is ereje elkerülni annak, aki ilyenkor az erdőben jár. Az ember azt hiszi, úgyis elhajlik, letörik a növény, de nem hajlik, és nem törik, hanem véres sebet hasít. A türelmetlenség okozza ezeket a meggondolatlan mozdulatokat, a mielőbbi biztonságba jutás vágya.