Móricz Zsigmond: Erdély (számozott-bőr)

"Egy hét múlva a fejedelem kiindult Szebenből, visszahagyva ötszáz fegyveressel Kákoni Istvánt, a Kamuthy sógorát, kapitánynak.
Brassó alatt nagy tumultus, a Barcaság, mint egy hangyaboly eső előtt, a székely parasztság már ott volt s kavargótt, zsibongott, világ vásárja, gyalogos, bocskoros, mezétlábas parasztokból, visszafordított kaszával, bunkóval, s erdőirtó fejszével fegyveres nép.
A fejedelem e boszorkányszombatjától megmámorosodott; egész új ember lett, úgy lovagolt az éljenző, vivátozó, dicsérő, hódoló, süveglengető parasztsereg közepén, boldog volt most, már az mind csak jól megy: amit az ember elgondol, íme másnapra teljesedik... No híres uramék, senki sem akarta a háborút, még Főkapitány uram milyen orációt csapott a had ellen a fejedelemasszony fogadtatásán, s ő már akkor tudta, hogy senki sem akarja, s mégis meglesz... s megvan...
Amerre szem látott, a mezőket mind emberek heverték tele, mind csak vivát, s éltették Istennel a fejedelmet: éber-e vagy álom, ki tudná azt, ez most valóban egy tündéri kert a ragyogó tavaszban a zöld lombok alatt, virágzó fák között, hogy eljöttek, egy szóra, jó teremtőisten, egy kiáltásra hogy ott hagyták a kapát s az ekét, a földet s a munkát, s hogy égnek s esküsznek Istenre, szentekre, prófétákra s Kálvinra, Lutherre, mindenre, nagy nemzet és nagy harcos fajta, egy sem felejtette el a szolgaság nehéz száz esztendeje alatt, egy sem, az ősi szent szabadságot, amiből éppen két Báthory nyomta le őket, az az első István vajda, aki Mátyás király alatt a Kenyérmezőnél Kinizsi Pállal a törököt megverte s a másik nagy István, aki elment királynak Lengyelbe, a nagy Báthory István... Mind semmi már, sebaj: a harmadik Báthory mindent jóra vitt s visszaadott, s mindig ez mostani jó a jó; elmossa a régi fájdalmakat... Egy székely paraszt se volt, aki csak egy napra is felejtette volna, hogy erővel vették földjeit s szabadságát, hogy gáládul vesznek rajta dézsmál az urak, s hajtják robotba, hogy egy esztendőben száz napot is kell egyik-másik úrnak bedolgozni, s felesége, gyereke s minden bogara szabad préda az úrnak...
- Isten ítéli - kiáltották -, Báthory gyógyítja, amit a Báthory égetett...
Mámorban és álomban ült a fejedelem lován, s nézte, csak nézte a tömeget, mely hadaival egybekavarodott. Már a hajdúk tízezren, a maga hadai másik tízezren s most a székelyek megannyian, mint ezek együltvéve, kiosztotta a puskákat a lőporos palackokkal, s megmustrálla, s igen szép hadat épített a csőcselékből húszezerig valót.
Maga Belhlen Gábor sem szólhatott: ki merné felemelni szavát ennyi harcos ellen... S az urak, a székely urak némák voltak, csak ültek megdöbbenve lovaikon, nem értették, mi ez, s még nem ludták, mitől rettegjenek...
Brassóból megjött a bíró, Weiss Mihály s néhány tanácsbelije.
Hozták a nagy teméntelen sok ajándékot, fegyverekel társzekérrel, élést bőségesen, húsokat, füstölteket a vitézlő rendnek, lisztet a népnek, sült kenyereket sokezerszám...
A bölcs róka a fejedelemnek négyezer és ötszáz aranyat hozott, s meghívá a fejedelmet Brassó városába früstökre - ötödmagával...
- Vagyon-e nektek erős váratok - kérdezle a fejedelem nevelve -, hogy öt embert be merlek ereszteni ?
- Vagyon felséges uram - szólt a bíró mély meghajlással -, még százezer ember s száz ágyú se ijeszti meg falainkat."