Müller Péter: Benső mosoly II. - A meditációról

"És fordítva: a mentálisan fejlett, bölcselkedésre hajlamos embert nem lehet érzelmileg megfogni, mert ez a centruma éretlen még, szegényesen működik: inkább érteni akar, mint érezni.
A testi-motorikus ember pedig legtöbbet az ütközetekből tanul, amelyekbe önmagát testestől-lelkestől beleveti.
Ez persze durva leegyszerűsítés, hiszen mindenkiben minden van, de a tapasztalat azt mutatja, hogy korántsem egyforma fejlettségi szinten, s ezért a legjobb, ha azon az úton indul el, amely számára testhezálló.
Füst Milánnak igaza van, amikor azt mondja: az emberi kultúra történetében alig akadt néhány olyan alkotó, akikben ezek a „centrumok" egyformán fejlettek voltak. Az érzés lángelméi kifejezetten ostobákká váltak, ha filozofálni kezdtek - a nagy gondolkodók pedig rendszerint tétován botorkáltak az érzelmek bonyolult útvesztőiben.
Sajnos ez az egyensúlyzavar mindennapi életünkben is sok bajt okoz. Érzelmileg közelítünk meg olyan helyzeteket, amelyeket csakis józan, racionális rálátással lehetne megoldani - és ésszel próbálunk megfejteni olyan ügyeket, amelyeknek csakis érzelmi, a józan észt meghazudtoló megoldása van. Ráadásul a fejlettebb centrum mindig erőszakosabb is: az „érzelmibb" embernek gyakran fogalma sincs, hogy gondolkodását és életelveit nem az esze, hanem indulatai, vonzalmai, szenvedélyei irányítják - a „túlokos" pedig nem veszi észre a pascali igazságot, hogy „A szívnek megvannak a maga igazságai, amelyeket az ész sohasem foghat föl!" - s ezért olyan logikai rácsot kényszerít magára s életére, amelynek résein át a valóság vagy megszökik, vagy robbanásig feszült állapotba kerül.
Ezért olyan mester, mint a maggid, aki a normális ember lélektanát tanítja, sohasem megy bele abba, hogy tanítványai féloldalasak maradjanak csupán azért, mert ilyen az „alkatuk"."