Müller Péter: Szeretetkönyv

"Különösen így van ez, ha valaki a lélek országából tér vissza, ahol nem „tükör által, homályosan", hanem színről színre látni, mert itt a tartalmat nem rejti el a forma. A bensőt nem rejti el a külső. Ez nem testből, hanem energiából szőtt valóság, ahol a tapasztalatunk nem fizikai történés, hanem lelki esemény. Ili az élmények kifejezéséhez éppúgy nem kellenek szavak, ahogy egy madárnak sincs szüksége KRESZ-táblákra, mert egész lényével repül, s éli a határtalan égbolt törvényeit. Nem fordulhat elő, hogy egy másik madárral összeütközzön. A halálélménnyel éppen a tudatállapotunk változik meg, azaz: egy másik valóságba kerülünk, amelynek egészen más a kommunikációs rendszere, mint amiben eddig éltünk. Lefordítani az élményeket a földi élet darabos nyelvére azt jelenti, hogy át kell emelni őket egyik valóságból a másikba: amik ott élnek, itt holt jelekké válnak, s csak annyira emlékeztetnek az átélt tapasztalatokra, mint egy lábnyom az eleven emberre. De mit mond apám lábnyoma valakinek, aki nem ismerte? Csak annyit, hogy egy ember járt errr. Egy férfi, 43-as cipőben. És nekem mit jelent? Száz regényben sem tudnám elmondani, mert ami a földön csak jel, egy fél-retaposott gumisarkú cipő nyoma - az a lelkemben egy egész világot idéz fel.
Ilyen elmondhatatlan az is, amit a „Vidám hollak klubjában" sokszor hallottam, hogy az elköltözésünk után többféle stáción megyünk át, de a legnagyobb élményünk valamiféle „fény-szeretet" állapot.
„Fényességet láttam, amit szavakkal nem tudok leírni - és ugyanakkor elborított valami megrendítő és nagyon ismerős, és mégis sohasem tapasztalt élmény, melyre azt a szót tudnám használni, hogy Szeretet. "
Sokan mondták ezt. Azt is hozzátették, hogy hangot is hallottak. Olyasfélét, mintha valaki azt mondta volna: „Vissza kell menned!" Az élmény ugyanis olyan boldogító, régóta vágyott állapot, hogy senkinek sincs kedve visszabújni a testébe, főleg a sérült, beteg testébe, és folytatni újra a szeretet nélküli, sötét életét."