Németh László: Az emberi színjáték

"Gábor arca besötétedett, hátra-hátra pislantott, hogy mennek-e már. Az asztal alján valaki egyre konokabbul ismételgetett egy női nevet, amely egyszersmind egy belvárosi házat is jelentett. A dunántúliak közt mind nagyobb pártja gomolyodott a bűnös Pestnek. Egy Jónás már cihelődött is. Zoltán belekémlelt magába, hogy itt van-e már a szabadító mámor, de csak az ismerős szorongás feketéik felé. Elpenderítette Gábor elől a vizespoharat, és felhajtotta. - Tudod, mit csináltam én azzal a valódi, körmöd verésű, ezüst egykoronás-sal? Hazaküldtem a papámnak, egy kedves kis dal kíséretében. Az volt ám a dalocska, kiáltozta Zoltán. Túlozta a részegségét, éppen mert színjózannak érezte magát. Huncutok ezek a kis esperes-fiúk. Huncut kis dalocskára tanítják a társaikat. Ábéab Boda-pap. . . Ide figyeljetek, tudni kell, hogy az én apám. . .
A székek ide-oda csosszantak. - Mindent fizetek, ordította a keselyarcú, s az előbbi női név négerinduló formájában tért vissza. Gábor is szedte a kalapját, odaállt Zoltán elé, egy pillanatig figyelte, aztán mellbe bökte. Az a mellbe lökés nem volt olyan gyöngéd, mint messziről látszott, Zoltán mögött szék is volt, abban is felbukhatott, mégis padló felé zuhantában Zoltánon olyasvalami villant át, hogy ő most szántszándékkal esik az asztal alá. - Tökrészeg, mondta Gábor, és sarkon fordult.
Zoltán ott feküdt a földön, úgy érezte, hogy fel tudna tápászkodni. De ki tudja, mért, örült neki, hogy már az „asztal alá itta magát". Lábak csoszogtak körülötte, valaki a vállát rángatta, mintha Laci suhant volna el fölvetett szeme előtt; hagyjátok, kiáltotta valaki, aztán elveszett előle minden. Az utolsó gondolata az volt, milyen jó, én már az asztal alá ittam magam."