Nicholas Evans: Viharhegy

"A két síző reggel idehozta őket, és megmutatta, hol a holttest. A jégben arccal lefelé lebegő lány olyan kísérteties látványt nyújtott, amihez foghatót Charlie még sose látott, pedig megyei halottkémként és se-riffként az évek során már éppen elég hullával volt dolga. A sízők csak addig maradtak, amíg muszáj volt. Az apa tizenöt öltést kapott az arcára, amely a sok horzsolástól céklarépára hasonlított. Szeretett volna mielőbb hazajutni. A fiú sápadt volt, és láthatóan még a sokk hatása alatt állt. Félig-meddig már érett férfiként fog hazatérni.
Csak kora délutánra jutottak odáig, hogy megpróbálják kivágni a lányt a jégből. A dolog sokkal bajosabbnak bizonyult, mint Charlie gondolta. A holttestet át kellett szállítani a hegység túloldalán fekvő Missoulába, az állami bűnügyi laboratóriumba, és az út oda legalább három óra. Minthogy a meteorológia enyhülést ígért, mindenki egyetértett, hogy legjobban úgy óvják meg a testet, ha benne hagyják a jégben. Mostanáig hidegvágóval dolgoztak, óvatosan, forgácsról forgácsra fejtették le a jeget, nehogy elsza-lasszanak valami belefagyott bizonyítékot. De ez olyan volt, mintha kisollóval állnának neki levágni egy kaszálót, és Charlie belátta, hogy ha nem változtatnak a módszerükön, hetekig sem végeznek.
A motoros szánok már az utolsó száz métereket gyűrték a patakpart mellett, mindkettő egy-egy szerszámokkal megpakolt vontatmányt húzott maga után. Charlie és a többiek elébük mentek. A fényszórók fényében sárgászölden villogtak a fekete anorákjaikra húzott fluoreszkáló mellények. Ahogy leszállt az éj, úgy szállt alá a hőmérséklet is. Charlie úgy érezte, a lába belefagy a bélelt csizmába^ Mit nem adott volna most azért, ha otthon ülhetne a tűz előtt az új könyvvel, amibe most kezdett bele! Átgázolt a havon, közben lehúzta a kesztyűjét, és egy kis meleget próbált lehelni az ujjaiba. Rosszkedvén nem sokat segített, hogy Tim Heideckert látta lekászálódni az elülső motoros szánról."