Nógrády-Pálffy-Velkey: Magyar uralkodók

"Némi engedményért cserébe - pl. megszüntette az angol és holland kereskedelmi érdekeket sértő virágzó Ostendei Társaságot - a tiltakozó Bajorországot kivéve mindegyik hatalomnál (beleértve Franciaországot, Poroszországot és a Német-római Birodalmat) elérte célját. A gyorsan változó európai hatalmi politikában természetesen biztos garancia csak saját Birodalmának ereje lehetett.
III. Károly első török háborúja még Savoyai Jenő, a kiváló hadvezér diadalait hozta. Péterváradnál (1716) és Belgrádnál (1717) hatalmas török seregeket győzött le, visszafoglalta Temesvárt és Belgrádot (Nándorfehérvárt), úgyhogy közel két évszázad után Magyarország egész területe felszabadult a török uralom alól. Az 1718. július 21-én megkötött pozsareváci béke a Temesköz, Szerémség és Belgrád visszaszerzése mellett kisebb havasalföldi, szerbiai és boszniai területeket is a Habsburg Birodalomnak juttatott. Az 1733-tól 35-ig tartó lengyel örökösödési háború és az 1737-39 közötti második török háború viszont kudarccal zárult. Előbbiben a dinasztia elvesztette a Nápoly-Szicíliai Kettős Királyságot, az utóbbi nyomán pedig le kellett mondania - a Temesi bánság kivételével - minden 21 évvel korábban megszerzett területéről (1739. szeptember L, belgrádi béke). Igen rossz hatalmi helyzetben érte tehát a dinasztiát bő egy esztendő múlva III. Károly váratlan elhunyta - 1740. október 20-án egy őszi vadászat utáni betegség vitte el -, hiszen az utóbbi évek osztrák kudarcain felbuzdulva a rivális hatalmak a nőági örökösödés megkérdőjelezése ürügyén a monarchia alapjait fenyegető igényekkel léptek fel."