R. G. Pfeffer: Sólyom a kézen

"A ragadozó madarak befogása nem gyerekjáték. Hiába tettem annyi erőfeszítést, hogy elsajátítsam, nem sikerült jó eredményeket elérnem. Csupán egy módon próbálkoztam: csalimadaras hálóval. A módszer meglehetősen általános és a legkülönbözőbb körülmények között alkalmazzák: hálót vetni lehet erdei tisztásokon, hegyoldalakon, sztyeppen is, és befogható vele karvalytól a szirti sasig mindenféle madár. A látszólagos egyszerűség mellett azonban ezt a módszert egy sereg finomság jellemzi... Például a csalimadár. Közepes nagyságú ragadozó madár befogásához általában galambot használnak csalinak. Megfigyeléseim szerint azonban a héják sokkal szívesebben mennek varjúfélékre - szarkára, csókára, hamvas varjúra, vetési varjúra. A legegyszerűbb, ha összekötjük a csalimadár lábát. Alik azonban egy kis ágas fa segítségével a nyakuknál fogva kötözte meg őket. Ez a módszer kétségkívül humánusabb, mert az ilyen rögzítés kizárja a lábak kificamodását, a madár szinte nincs is korlátozva a mozgásban, nem gabalyodik bele a zsinórba. Szirtisas-fogáskor Alik kombinált csalétket tett a befogóháló alá: valamilyen dögöt vagy bőrt, néha eleven vadat (mormotát vagy házinyulat), mellé pedig egy varjúfélét vagy egy kisebb ragadozó madarat. Ily módon Aliknak sikerült kihasználnia egyrészt a szirti sasok dögszeretetét - abban pedig, hogy a dögöt észrevegyék, segítségükre volt a zsinóron vergődő szarka vagy varjú -; másrészt felhasználta ezeknek az igen erős sasoknak a rablóhajlamát (ezek ugyanis gyakran elragadják a zsákmányt a gyengébb ragadozóktól). Hallottam Aliktól egy másik eredeti módszerről is, bár jómagam ilyet nem láttam. Egy térség közepén elhelyezett fogóháló alá függőlegesen egy vasrudat erősítenek, amelyre középen átfúrt falécet helyeznek úgy, hogy az a földterület síkjával párhuzamosan, légcsavar módjára foroghasson."