Roger Martin Du Gard: A Thibault család I-II. - Számozott

"- Ó - mondta egzaltáltan Thibault, fejét le sem hajtva -, rettentő ez... és csak én magam tudom, mennyire rettentő!
Gyönyörűséges megnyugvást érzett a megalázkodásban; homályosan rémlett neki, hogy ezzel visszahódíthatná a papot, anélkül, hogy bármit is engedne a javítóintézet kérdésében. Valami erő hajtotta, hogy még többet is tegyen, meglepje az abbét hitének mélységével, valami váratlan nagylelkűség mutogatásával: hogy kikényszerítse a becsülését, akármilyen áron.
- Főtisztelendő úr! - szólalt meg hirtelen, s tekintete egy pillanatra felöltötte azt a végzetes kifejezést, amely Antoine szemében oly gyakran jelent meg. - Ha eddig csak szegény gőgös ember voltam, vajon nem éppen ma ad-e alkalmat az Isten, hogy... hogy helyrehozzam a bűnömet? - Habozott és mintha küzdött volna magával. Valóban küzdött is. Az abbé látta, amint hüvelykujja tövével gyorsan a kereszt jelét veti mellényére, a szíve tájékán. - Arról a jelöltségről akarok beszélni, érti? Ez igazán áldozat volna, a gőg feláldozása, hiszen ön jelentette ma reggel, hogy a megválasztásom bizonyos. Nos hát én... Nézze, még ebben is van hiúság: talán hallgatnom kellene s megtenni anélkül, hogy még önnek is szólnék róla. De már mindegy. Nos hát, főtisztelendő úr: esküszöm, hogy holnap örökre visszavonom az akadémiai jelöltségemet.
Az abbé egy kézmozdulatot tett, amit Thibault nem látott, mert a falra függesztett feszület felé fordult.
- Uram - mormogta - könyörülj rajtam, mert bűnös vagyok. Volt mozdulatában valami maradék önelégültség, amit maga sem gyanított; a gőgnek oly erős gyökerei vannak, hogy a leghevesebb megbánás pillanatában a gőg pazar gyönyörűségével élvezte tulajdon alázatosságát. Az abbé átható tekintetet vetett rá: vajon mennyire tud őszinte lenni ez az ember? De hát e pillanatban Thibault arcáról úgy sugárzott a lemondás és a misztikus rajongás, hogy sem puffadt-sága, sem ráncai nem látszottak, s az öregember arca ártatlan volt, mint a gyermeké. A pap lelke fölkavarodott. Szégyellte saját kicsinyes elégtételét, amellyel ma reggel a kövér publikánust megszégyenítette. A szerepek kicserélődtek. Most ő nézett vissza a maga életére. Vajon egyedül Isten dicsőségéért sietett annyira otthagyni a tanítványait s igyekezett elnyerni az érsekségen ezt a kellemes helyet? S nem érzett-e mindennap bűnös személyes gyönyörűséget, annak a diplomata ravaszságnak gyakorlása közben, amit az egyház szolgálatába állított?
- Mondja meg nekem lelkiismeretére: hiszi, hogy Isten megbocsát nekem?"