Stefan Niemayer: Rommel a hadvezér

"Belső használatra nem titkolták: minden alakulatnak arra is fel kell készülnie, hogy „ha változna a helyzet", akkor igen rövid idő alatt fel kell töltenie létszámát. Mondhatnánk azt is: fel kell duzzasztania egy jó békebeli ezredre azt, ami most csupán zászlóalj vagy még az sem. Hadosztályra azt, ami most mindössze pár ezer emberből álló alakulat. És így tovább - minden tiszt tudta, és ez nem szivárgott ki, hogy ha „valami változik", már nem csupán abban a szűk kis alakulatban kell gondolkodnia, amiben most létezik.
Még arra is gondoltak, hogy a kilencvenhatezer újoncot évről évre legfőképpen a mezőgazdasági területekről sorozzák be. Ott voltak ugyanis a városi léttől el nem puhult, jó fizikai adottságokkal rendelkező, egészséges legények. Itt nem volt helye lógósoknak, sem olyanoknak, akik csak azért lettek volna katonák, mert a civil életben semmire sem voltak alkalmasak.
A tiszteket arra szoktatták, hogy „adott esetben" képesek legyenek ellátni a sajátjuknál két rendfokozattal magasabb feladatokat is. Vagyis egy hadnagynak, ha úgy hozná a szükség, bizony még századosként is helyt kéne állnia, a főhadnagynak őrnagyként és így tovább. Ez a folytonos hivatkozás az esetleg bekövetkező „más időkre, alkalmakra és helyzetekre" lassan mindenkibe belesulykolta azt a hitet, hogy odafönt tudnak valamit, és akarnák is tenni majd, amikor erre lehetőség nyílik. Mert hiszen látták, hogy az efféle elvárások egész rendszere épült már ki, és erre nemcsak nagy gondot, hanem sok pénzt is fordítanak. Tehát érteniök kellett, hogy ez egy valóságos doktrína, amely - talán hamarosan? - reális alapokkal is rendelkezik majd. Hogy nem csak azért találják ki mindezt Berlinben, hogy őket valamivel elfoglalják...
A német hadvezetés tervei alapján járt el az amúgy meglehetősen szervezetlen országvezetés is. A tábornokok nyomására megkeresték azt a másik európai erős államot, amely a háború miatt elvesztette erőit, de rendelkezett némi tartalékkal: Oroszországot. Persze talán mondani sem kell, mit éreztek a javarészt porosz arisztokratákból álló katonai vezetők, ha szóba került a bolsevizmus. A kommunizmust - nagyon helyesen - az emberiséget fenyegető legnagyobb veszélynek tartották, amiben igazuk volt. Azt a népirtó rendszert úgy igazán nem becsülték és nem is becsülhették. De az adott helyzetben - és erre már 1922-ben sor került - a „Szovjetunió" és Németország között a külvilág számára titkosan számos kedvező egyezség született. A háttérben több közös ügy, közös érdek állt."