Stephen King: A remény rabjai

"Egy mentőautó araszolgatott lefelé a baleseti sebészet lehajtójáról, amikor Miss Stansfield taxija a kórházhoz ért. Egyszerűen túl gyorsan közeledett ahhoz, hogy megállhasson. A sofőr pánikba esett, és ahelyett, hogy óvatosan lassított volna, beletaposott a fékbe. A kocsi megcsúszott és borulni kezdett. A mentőautó villogója vérszínű, vibráló fénypászmákat és fényfoltokat terített szét, egyikük, rémületemre, megvilágította Sandra Stansfield arcát. Egy pillanatra ugyanazt a tágra nyílt szemű, vérző arcot láttam, mint rémálmomban a levágott fejen.
Nevét kiáltottam, két lépcsőfoknyit rohantam lefelé, megcsúsztam és elterültem. Bénító fájdalom nyilallt a könyökömbe, de valahogy sikerült belekapaszkodnom az orvosi táskámba. Azt, ami ezután következett, a lépcsőn heverve néztem végig, zúgó fejjel, sajgó könyökkel.
A mentőautó fékezett és kifarolt. Hátulja a szobor talapzatának ütődött. A szállítótér ajtajai kicsapódtak. Egy szerencsére üres hordágy kilőtt, mint egy rugós nyelv, aztán égnek meredő, forgó kerekekkel az utcára zuhant. Egy fiatal nő felsikoltott és rohanni kezdett, ahogy megpillantotta a két egymásnak tartó kocsit. Két lépés után kicsúszott alóla a talaj, és hasra esett. Kézitáskája elrepült, és mint egy tekegolyó száguldott tovább a jeges járdán.
A taxi összevissza pörgött, és amikor épp hátrafelé csúszott, megpillantottam a sofőrt. Olyan vadul tekergette a kormányt, mint egy dodzsemező gyerek. A mentőautó merőlegesen visszapattant Harriet White szobráról... és oldalba találta a taxit. Az pördült egy nagyot, s félelmetes erővel a szobor talapzatának csapódott. Sárga taxijelzése, a még villogó FOGLALT felirattal felrobbant, akár egy bomba. Bal oldala selyempapírként gyűrődött össze. Egy pillanattal később láttam, hogy nem csupán a bal oldala rongálódott meg; olyan erősen csapódott a talapzat egyik sarkának, hogy az egész kocsi kettétört. Az ablaküveg gyémántzivatarként zúdult a sima jégre. Páciensem mint egy rongybaba repült át a feltrancsírozott taxi jobb hátsó ablakán."