Stephen King: Agykontroll

"Huszonhétnél járok. - De vajon tényleg? Kezd belezavarodni.
Brady nem szól neki erről, Brady csak azt mondja: - Még nyolcvan másodperc - és a hangja mosl mintha visszhangozna kissé, mintha egy hosszú folyosó végéről szólna Hodgeshoz. Eközben csodálatos dolog történik: a beleit gyötrő fájdalom enyhülni kezd.
Ejha, gondolja. Az Amerikai Orvosszövetségnek tudnia kellene erről.
Újabb rózsit talál el, ami kettessé változik. Nem nagy fogás, de van még több is. Sokkal, sokkal több. Ekkor kezdi úgy érezni, mintha ujjak vagy hasonlók kezdenének finoman tapogatózni az agyában, és nem csak a képzelete játszik vele. Megszállja valami. Könnyen ment, mondta Brady MacDonald nővérről. Mindig könnyen megy, ha az ember már bejutott és elkezdi nyomkodni a gombokat.
És mi lesz, ha Brady az ő gombjaihoz nyúl?
Belém ugrik majd, ahogy Babineau-ba, gondolja Hodges... bár ez a gondolat is olyan most már, mint a hang és a zene, egy hosszú folyosó végéről érkezik. A folyosó végén ott egy ajtó, ami a 217-es szobába nyílik, és az ajtó nyitva áll.
Mit akarhat ezzel? Miért akarna beköltözni egy testbe, ami nagyüzemben gyártja a rákos sejteket? Mert azt akarja, hogy megöljem Hollyt. Nem a karabéllyal persze, azt nem bízná rám. Azt akarja, hogy a kezemmel fojtsam meg, a törött csuklóm ellenére is. Aztán magamra hagyna, hogy szembesüljek azzal, amit tettem.
- Egyre ügyesebb, nyomozó úr, és még mindig van hátra egy perce. Csak lazítson és bökdösse a halakat. Ha lazít, akkor könnyebb."