Széchenyi Zsigmond: Ahogy elkezdődött..-Ünnepnapok, 1978.

Két hónappal később avattak fácánvadásszá. Véletlen játéka, hogy a vadászat védőszentjének névünnepén, Hubertus napján ért ez a kitüntetés. Való igazság azonban, hogy fácánt lőttem életemben legtöbbet, s hogy a szél hajtotta „toronykakast", ha még módom lenne rá, ma is legkívánatosabb sörétlövésnek tartanám. Noha hajdan, az a Hubertus-napi „első", nemhogy magassal, még alacsony repüléssel sem dicsekedhetett. Én még kevésbé dicsekedhettem a meglövésével, hiszen sebes ültében durrantottam le éjjelező fajáról, álmában, vérbeli lesipuskás módjára. Késő ősz volt, késő őszi alkonyat. Apámmal kettesben ballagtunk hazafelé, s miközben a sötét kerten végig botorkáltunk, a lombtalan fatetőkön gubbasztó, éjszakára elült fácánokat számolgattuk. Alig volt akkoriban fa, amit meg ne szálltak volna. Fekete árnyképük jól kiötlött a szürkén borongó égen, sőt, farka hosszáról a kakas is könnyen megismer szett. Bizonyára igen sóváran nézhettem, félreérthetetlenül méltathattam őket, mert mielőtt az udvarba fordultunk volna, éppen saját szobám ablaka előtt, apám belenyúlt a zsebébe, elővett egy szem töltényt, belecsúsztatta puskája jobb csövébe ... Aztán kezembe nyomta azt a nagymarha tizenkettes „Purdey"-t. és kiszemelt számomra egy magasan ülő, különösen hosszú farkú kakast. Miközben céloztam, hátulról fogta két vállamat. A váratlan durranásra - lámpafényes ablakokban, ijedt arcok jelentek meg. Én pedig örömrivalgás közben emelgettem első fácánomat. Hosszú sarkantyús, vén kakast. Örvösnyakút! Hogy nem konyhára, hanem a fehérvári kitömőhöz került, azt az eddigiek után felesleges említenem. Ki is tömték, kifogástalanul. Még negyven év múlva, bombahalálának előestéjén sem hullatta tollát!