Széchenyi Zsigmond: Két kecske

Még jóformán le se érek a völgybe -máris kecskenyom kapja meg szememet. Ez is magányos bakcsapás, hasonló a tegnapihoz. Alig követem néhány percig, fényes, nedves hulladékra bukkanok. Ez tehát mai nyom, mégpedig alig egy-két órás, hiszen a napmeleg még meg sem szikkasztotta a lágy kecskebogyókat. Nyilván hajnalban, közvetlenül előttünk járhatott erre a bak, különben okvetlenül megpillantottuk volna, kimagasló leshelyünkről az egész vádi belátszik. Mintegy kétszáz lépést sikerül elmennem a nyomon. Részben homokos a talaj, imitt-amott kimutatja a kecskeköröm lenyomatát. Hanem aztán ismét kemény sziklamező következik, hol már sehogy sem tudok eligazodni. Soká el vesződőm. A vádi medrének homokos alját is összevissza keresgélem, hanem a nyom folytatását nem bírom már kibogozni. Ejnye -villan eszembe -, hát a híres kuvaszaink mire valók? Kecskenyomozó slughi-agaraink? Tudom, hogy tegnapelőtt még nagyon leszóltam szegény párákat, azzal biztatván magam, hogy majd kutya nélkül kerítem kézre kecskebakomat. De hát az ilyen négynapi hiábavaló fáradozás könnyen leszállítja az ember igényeit. Főként, ha ilyen rohamosan fogy az ideje. Hiszen április 5-re váltottuk meg hazatérő hajójegyünket, F.-nek pedig megígértem, hogy elutazásunk előtt még alaposan végig nézzük Kairó látványosságait. Azóta is szorgalmasan tanulmányozza a fáraókat, még kecskeles közben is Tutanhamon családfáját boncolgatja. Kairóra tehát okvetlen kell két-három napot szánnunk. Öt nap múlva pedig indul a hajónk! (Akárcsak hatodéve a Gran Paradisó-n! Úgy látszik, nekem már az a sorsom, hogy vadkecskevadászaton mindig hajóindulás szorongasson.) Visszasietek F.-hez, mi lenne hát a leghelyesebb teendő? Hamarosan el is határozzuk, hogy bemegyünk a táborba, kihozzuk a két kutyát, mutassák meg, mit tudnak.