Széchenyi Zsigmond: Ünnepnapok

"Szabadságszerető ember tehát, az önállóságát féltő vadász - saját szarvasát lője!
Persze csak akkor, ha - van neki.
Ha pedig van, legyen neki elég! Nehogy vendégkenyérre kelljen kényszerülni, büszkeségén csorbát ejtenie.
Saját magamén - hiába is tagadnám - rengeteg csorba esett! Mert tekintélyes szarvaseredményemnek alig nyolc százalékát mondhatom sajátomnak. Tizenhárom százalékért borsos árat fizettem, a hátralevő hetvenkilenc százalékot pedig egytől egyig - büszkeségem szégyenletes csorbítása árán - vendégségben lőttem!
Már ebből is kitűnik, hogy nemcsak kelendő fácán-, illetve nyúlvendég, szorgalmas szarvasvadász-vendég is voltam!
S ezért talán e helyt lenne illendő megemlékeznem arról a sok kedves jó barátról, nagyrészt már boldogabb vadászmezőkre átköltözött, különbnél különb cimboráról, aki elég könnyelmű vagy jószívű, elég kegyes, felületes vagy rest volt ahhoz, hogy szarvasát - velem lövesse meg.
A vadászgyönyörűség bőséges ajándékát kaptam tőlük, rengeteg köszönettel, még több lekötelezettséggel maradtam adósuk. Mindezt a belém szorult, súlyosra felgyülemlett, tömény hálaérzetté sűrűsödött tartozást, vadászszívem szorosan záró, remélem fogytig ki nem hűlő termoforjában tárolom.
S talán eme kiegyenlítetlen, sőt immár letörleszthetetlen hátralék súlya, a belőle keletkező hiányérzet is hozzájárul, hogy ezt a néhány otthoni szarvasomat különösen nagyra tartsam, valamennyi vendégségben lövöttnél többre becsüljem!
A saját szarvas elejtése, sok egyéb előnyén kívül, azzal a különleges luxussal is jár, hogy nem kell hozzá, kísérő! Kísérőre, vadászati bábaasszonyra - legalábbis a magam gusztusa szerint - csakis idegen helyen lehet szükség. Ahol tereppel, vaddal, a velük összefüggő sokféle körülménnyel való ismerkedésre - nincs idő.
Otthonos területen, amit már ismételten bejárhattam, még vendégségben is magányosan, kísérő nélkül szerettem cserkészni. De még teljesen idegen, először látott terepen se megvetendő a vadászati egyedüllét! Ismeretlen tájak felkutatása, váratlan megleoetések varázsa, valóságos felfedezőúttá fokozza a magányos cserkészetet.
Mert a kísérő - még a legkiválóbb, a minden tekintetben legmegfelelőbb is - mindig kissé zavaróan, kissé gyámkodóan hat.
Ami egyébként természetes is. Otthon van, területét, vadját régóta ismeri, vagyis szükségképpen többet tud a vadászvendégnél. Akit akaratlanul is gyámolítottá, többé-kevésbé szánalmas figurává degradál.
Én pedig - legalábbis vadászat terén - nem rajongok a gyámolításért. Emlékezetemben a kíséret nélküli, magányos erdőjárások a legfelejthetetlenebbek! Még a netán sikertelenek, még az elügyetlenkedettek is! Nemcsak azért, mert az önmagámra utaltság jóleső tudata ébren tartotta önérzetemet, növelte önbizalmamat, fejlesztette éberségemet, megfigyelőképességemet - ezzel gyarapítván élvezetemet.
Hanem azért is, mert meghitt, magányos rajongóihoz, különleges nyelven szól a természet. Igazi csodáival nem bőkezűsködik. nem szívesen veti őket közprédára. Azokat inkább kiválasztott híveinek, négyszemközti, bizalmas találkákra tartogatja."