Szuhai István: Piga, piga! Vadászkalandok három világrészen

"Negyed hatkor el is indultunk, hogy megkeressük a farkasokat. Neki megint a pusztaságnak. Az időre ezúttal nem panaszkodhattunk. Nemcsak hogy nem esett, szél se igen fújt. Nem volt se túl hideg, se túl meleg. Lestük a látóhatárt, meresztettük szemünket a messzeségbe, de farkasok csak nem akartak mutatkozni. Annál több antilop. Hajnalban, úgy látszik, kevésbé éberek, kevésbé riadozók. Addig-addig kínálgatták magukat, hogy már nem állhattam. Legalább lefényképeztem őket. Hat-nyolc-tíz csapatot is láttunk egyszerre. Lehettek vagy ötszázan. Télen, azt mondják, tízezren is összeverődnek egyetlen nagy nyájba. Na, itt akkor álljunk meg! Ugrás, hasalás, le a fejet - megy ez már a maga rendjén. Csak most puska helyett fényképezőgépet szorongatok a kezemben. Azazhogy ott fekszik mellettem a puskám is. Ki tudja? Hátha olyan bak is lesz köztük, amit vétek lenne ott hagynom. Jönnek! Sorra a csapatok, egyik a másik után. Kattingatom a gépet, de aztán már nincs türelmem hozzá. Ni, micsoda jó bak! Gyönyörű példány! Önkéntelenül is puskámért nyúlok, megcélzom - elesik. Újabb bakok. Most már mindegy, most már benne vagyok. Egymás után dördülnek el a lövések, a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik. De már töltök is újra, s folytatom, míg ez a tár is ki nem ürül. Tíz lövéssel nyolc antilopot lőttem. Sajnos, három sutát is. Oly sűrű tömegben vágtattak el, hogy bár én a java bakokat igyekeztem megcélozni, suták is estek. De ahogy összeszedtük a zsákmányt, bennem megint feltolult valami. Gyors zsigerlés - olyan volt ez már valósággal, mint egy mészárszék. Kiszállt a mámor a fejemből. Elég lett volna egy is. Vagy legfeljebb kettő. CSak hát abban a pillanatban úgy érzi az ember, hogy mit számít az, hogy ötszáz antilop közül kettőt lő-e le, vagy nyolcat? Mit számít? Csakugyan mit számít? De valahol legbelül mégis úgy érzem számít. Nem az antilopoknak, nem is a vendéglátóimnak - magamnak tartozom vele, hogy mértéket tartsak."