Tasmina Perry: Titokzatos idegen

"Ha aludt volna, most felriasztják a kemény kövek. Megkarcolták a hasát, majd a dagály egy utolsó, szomorú lökéssel a partra vetette. Azután a víz selymesen és csöndesen visszahúzódott.
Kicsivel lejjebb a parton egy kisfiú tengeri teknősökre vadászott. Az apja azt mondta, hogy ilyenkor jönnek ki a partra lerakni a tojásaikat, a vékony héjak fehéren csillognak a homokban. Nem lett volna szabad itt lennie — Miss Jensen, a házvezetőnő, meg is ölné miatta —, de nagyon unalmas volt a házban várakozni. A hajóra sandított, szeretett volna ott lenni, nem pedig itt. Azt mondják, egyszer majd minden az övé lesz: az egész nagy örökség. Most, a víz partján guggolva, egyik tenyerében az állat fogva, a másikkal lassan matatva a homokban, nehezen tudta ezt elképzelni. A térde nedves lett, amikor a még mindig meleg homokban turkált az izgalmas felfedezésre várva.
Az ujjai először ösztönösen ráfonódtak, mint a kisbabáké a mamájuk hüvelykujjára. Olyan tapintása volt, mint a rákászhálónak, de ahhoz túlságosan szomorúan lógott a kezén, mintha kényszeríteni akarná, hogy odanézzen.
Amikor megtette, rögtön tudta, hogy ez rossz. Az öklét valami nedves anyag borította be, túl ragacsos volt, túlságosan emlékeztette a pókhálóra, túlságosan... emberi volt. A bőrén a vízben való tartózkodástól megsötétedett, sűrű valami, leginkább olyan, mint a haj, és alatta a koponya kemény, mégis rugalmas íve.
A kisfiú sikolya belehasított a csöndbe. Valahonnan a mélyéről indult el, olyan mélyről, amiről nem is tudta, hogy létezik, ami alapvető és nyers. Az óceánban pihenő sziget levegő után kapkodott a sikoly erejétől, mintha fél szemét fel is nyitotta volna a felismeréstől, mintha végesvégig tudta volna, hogy mit fog fölfedezni."