Utolsó bástyánk: Erdély

Csak midőn a szán előtt nyargaló előcsapat áthaladott a Szamos hídján, s a hat fekete paripa is átdöbörgött, csak a zajra ébredett, s a gyalui várat és az egyszerű kis várost maga előtt látva, szinte felrezzenten mondá: - Hogyan, hát itt vagyunk már? - Valahára, nagy valahára! - lelkendezé kocogó fogai közt a félig megfagyott titkos tanácsos. A várudvaron több üres szán jelenté, hogy a vendégek egy része megérkezett. Ezek valának: Géczi András feleségestől és Szilasi János is feleségestől, ez utóbbi özvegy húgát is elhozva magával. Az előteremben alig menték meg a csatlósok a fejedelmet és Imrefit nehéz bundáiktól, alig váltanak néhány szót az üdvözlésre kicsődülő vendégekkel, nyomban utánuk nagy csörgősén, zörgősen, csengettyűsén még vagy három szán érkezett, az egyikben Kamuthi Farkas a szép Katalinnal, a másikban Imrefiné három kolozsvári polgárnéval, akik halálra szerették a táncot, s szörnyű módon begyeskedtek, hogy már ők a nemességgel s pláne a fejedelemmel mulatoznak, az Imrefiné gráciájából az igaz, de az egyre megy; a harmadikban mind férfiak ültek, köztük a sima, udvarias Mindszenti, s bizonyos Sükösd nevű a mezei hadaktól, aki hallatlan módon győzte a boritalt. Később még mások is érkeztek a közeli vidékből. Nem sokan, de elegen valának arra, hogy Erdély fejedelme a maga kedve szerint kimulathassa magát. Egy nagy teremben összeseregelvén, zajos üdvözlés után az asszonykák, akik megfázódtak volt, a nagy kandalló eleibe telepedtek, melyekbe ugyancsak hatalmas tüzet rakatott a várnagy, s így egy félkört képezve vidám csevegés közt melengetőztek, míg az edzettebb természetű férfiak a terem másik részében képeztek előbb egy különvált tömböt, néhány szót váltandók, mielőtt belekötnének az asszonyokba, mert leányok nem valának a társaságban.