Budapest, 1976. Móra Ferenc Kiadó, 268 oldal, fekete-fehér képekkel és ábrával illusztrálva, kiadói karton-kötésben, jó állapotban.
990 Ft
"Konzervátornak abban az időben a múzeumok és a könyvtárak tisztviselőit nevezték, akiknek a gyűjtemények rendszerezése és rendben tartása volt a fő dolga, nem pedig valamiféle szűkebb értelemben vett konzerváló-tartósító-munka. Tudományos munkatársak voltak tehát, nem pedig afféle segéderők. Herman Ottó mégis úgy indult Kolozsvárra, abban a hiszemben, hogy őrá ott elsősorban mint preparátorra-a gyűjtött állatok kikészítőjére-lesz szükség, a neves tudós, Brassai Sámuel mellett. Az lesz az ész, ő lesz a kéz. A fehér pacsirtát és a hermelint is azért küldte, hogy bizonyítsa ügyességét. Brassai azonban azzal fogadta, hogy bevezette a Mikó-kertben álló tornácos-oszlopos múzeum termeibe, és széles gesztussal mutatott körül: -Itt van, barátom, az ön birodalma! Erre kell gondot viselnie. Ott állt egy csomó szekrény, azonfelül ládák, dobozok, üveges asztalok. Mindez meglehetős összevisszaságában. S a bennük foglalt gyűjtemény egy része is csak úgy átabotában berakosgatva, rendszertelenül, feldolgozatlanul. Két osztályra tagozódott a múzeum: természeti és régiségi tárra. Ő a természeti tárat volt hivatva gondozni. A régiségeknek akkor még nem volt gazdája, később Finály Henrik vette őket oltalmába. Kolozsvárt tudta meg azt is, hogy az ő 300 forintos évi fizetését Brassai Sámuel a maga 1000 forintos stallumából szakította ki, vagyis hát a saját pénzén fogadta fel, nem a múzeumén. Nem puszta önzetlenségből, ámbátor azt is megtehette volna, hogy Erdély valamely grófját vagy báróját buzdítja fel a múzeum kiadósabb támogatására, s nem a maga zsebére szegődteti az új konzervátort. De nem akarta, hogy emiatt huzavona támadjon a Múzeum Egyletben, s valaki még azt hányja szemére: neki kellene a gyűjteménnyel többet törődnie."