Világjárók-L. V. Mansilla: A Pampák utolsó vad indiánjai

"Ha a ló, amely nem ismeri még a guadalt, belekeveredik egy ilyen álnok kelepcébe, addig vergődik és kapálózik, hogy a verejték csakúgy ömlik róla és habzik a teste még a hidegben is. Aztán kimerültén elvágódik és nem lehet többé talpra állítani. Az öszvér ellenben sohsem veszti el hidegvérét. Mihelyt veszedelmessé válik az út, nem hagyja magát többé kormányozni, hanem követi az ösztönét. Nem rohan vakon a vesztébe, megfontoltan cselekszik. Csak a pampákon otthonos indiánus lova szokj a meg a guadalokat; ha megannyiszor elvágódik is, mindannyiszor talpra szökik.
Ezúttal sok nehézséget okoztak az öszvéreink. Esőzés után voltunk s az út sikamlós volt. Az öszvérek minduntalan ki akarták keresni maguknak a jobbik utat, letértek a csúszós ösvényről, egyenesen bele a mocsárba. Végül is kénytelenek voltunk kantárszáron vezetni őket. A ferenc-rendi szerzetesek nagy gondban voltak, hogy szent tárgyaik a mocsárba vesznek. Meglehetős későre járt az idő, amikor megérkeztünk a «nevető tó»-hoz. Állataink fáradtak voltak, tanyát ütöttünk tehát, s mihamar körülültük a tábortüzet. Ilyenkor eltűnik a különbség tiszt és közlegény között, tréfálkoznak és mesélgetnek egymásnak.
A «nevető tó» megérdemli nevét. Édes víz táplálja és soha nem apad el. Partján erdő díszlik, könnyű tábortűznek való fát gyűjtögetni, a pompás kövér fű pedig állatainkat vidítja fel. Napkelte előtt tovább nyargaltunk. Legnagyobb gyönyörűségem éjszakai lovaglás közben aludni a pampákon. Tudok aludni lépésben, ügetve és vágtában. Ezúttal azonban nem volt ilyen mulatságos a dolog, mert a tövises cserje nyugtalanította az állatokat és meg-megszúrta a nyeregben ülőt. Az út viszont annyival jobb volt s az öszvérek nem bukdácsoltak annyit. A tájkép egyhangú. Itt-ott apró facsoportok és kristálytiszta víznek tetsző salétrom-foltok.