Virginia Woolf: Az évek

"Akkor a kavargás; a zűrzavar; a Strand tágassága; a megkönnyebbülés sokkjával hatott rá az egész. Erezte, ő maga is tágul. Itt még mindig nappali fény honolt; sietés, tolongás, élénk élet tumultusa; ez fogadta. Mintha valami elszabadult volna — benne, a világban. Összpontosítása után maga jószerén széthullt, pörgött. Kóborolva ment a Strandén, élvezettel érzékelte a tovaszáguldó jelentős utat; az üzletekben fénnyel derengő láncok és bőrkofferek; nézte a fehér arculatú templomokat; a szabálytalan, cakkos tetőket, melyeket keresztül-kasul drótok szeldeltek valahogy. Mindezek felett pedig ott volt a vizenyős, de átderengő égboltozat fényessége. Arcába fújt a szél. Szippantott egy nagyot a friss levegőből. És ez az ember, gondolt vissza a sötét kis törvényszéki teremre, a kimetszett arcokra, egész nap kénytelen ott ülni. Látta maga előtt megint Sanders Curryt, ahogy a nagy karszékben hátradől, arca megannyi vasránc. Minden nap, egész nap, gondolta, törvényszékről kell vitáznia. Hogyan bírja ki ezt Morris? Hanem hát mindig ez akart lenni, jogász.
Konflisok, szállítókocsik, omnibuszok áramlottak mellette, tova s tova; mintha arcába préselték volna a levegőt; mocskot fröcsköltek a járdára. Emberek tolongtak, tülekedtek, gyorsították lépteiket, s ő igyekezett lépést tartani velük. Feltartóztatta egy szállítókocsi, mely egy kis utcába kanyarodott be, az utcácska a folyó felé vezetett. Eleanor fölemelte fejét, látta a felhőket a tetők közt elhúzni, sötét felhők, esőtől nehezülnek; vándorló, közönyös felhők. Haladt tovább. ^
Az állomás, a Charing Cross bejáratánál ismét akadályozták. Az ég itt tágas volt. Madarak hosszú raját látta áthúzni rajta, összefüggő sor volt; át az égen. Figyelte őket. Ment újra tovább. Emberek gyalog, emberek kocsikban, egy hídfő úgy rántotta, szívta be őket, mintha szalmaszálak volnának; várnia kellett. Ládákkal megrakott kocsik húztak el mellette.
Irigyelte őket. Szerette volna,*ha külföldre utazhat; Itáliába; Indiába... Akkor homályosan azt érezte, hogy valami történik. A kapuknál az újságárus fiúk szokatlan gyorsasággal osztogatták lapjaikat. Férfiak tépkedték a kezük közül, ütötték fel az újságot, mentükben olvastak máris. O egy plakátra nézett, mely egy fiú lábára tekeredett. „Meghalt!", ez állt nagyon nagy fekete betűkkel a plakáton.
Akkor a papiros, jókora, kisimult, és ő egy további szót olvashatott: „Parnell"."