Virginia Woolf: Orlando

"S amellett oly törékeny, áttetsző s üres volt, mint egy kagyló. Nagykövet sosem fog itt már aludni. Ó, de hiszen ő jól tudja, hol ver még most is e ház szíve. Halkan kinyitva egy ajtót, előbb megállt a küszöbön, hogy (amint ő képzelte) a szoba meg ne láthassa, és nézte a gyengéden emelkedő és lehulló faliszőnyeget, amint a sohasem szűnő, könnyű szellő mozgatja. A vadász most is lovagol; Daphne még egyre menekül. A szív még mindig ver, gondolta, bár halkan s mintegy messziről; e hatalmas épület törékeny, lebírhatatlan szíve.
Most füttyentve kutyáinak, abba a folyosóba tért, amelynek a padlóját végig hosszában fűrészelt teljes tölgyfákból építették. Kopott bársonyú karosszékek állottak a fal mentén, és kitárták karjaikat Erzsébetnek, Jakabnak, tán Shakespeare-nek is, vagy Cecilnek, aki sohasem jött el. Ez a látvány lehangolta. Lekapcsolta a zsinórt, amely e bútorokat védte. A királynő székébe ült; kinyitott egy kézzel írt könyvet, mely Lady Betty asztalán feküdt; fonnyadt rózsaszirmokba mélyesztette ujjait; rövid haját Jakab király ezüstkeféjével kefélte; kipróbálta az ágyát is (sosem fog itt már király aludni Louise új lepedői ellenére), és arcát az ezüstszínű, kopottas ágyterítőhöz szorította. De mindenütt apró kis levendulazacskókat látott a molyok ellen és nyomtatott táblákat: „Ne tessék a tárgyakhoz nyúlni", ő maga tette őket ide, és most mintha őt feddték volna. A ház már nem egészen az övé, sóhajtotta. Máris az időé; a történelemé; máris túlemelkedett az élők érintésén és ellenőrzésén. Itt már nem loccsantanak ki sört, gondolta (épp a jó öreg Nick Greene hálószobájában járt), s lyukat sem égetnek már a szőnyegbe. "