Wass Albert: Csaba

"Tél. Ködös, félelmetes, sötét tél. Csikorgó éjszakák kísértetjárása. Sötétbe vesző halálos délutánok, fojtogató magány. Mikor a mély völgyeket lila árnyékok lakják, s a néma fehér mezőkön, ha elfut a szemünk, eszünkbe jut, hogy meghalunk egyszer. Tél. Komisz, kegyetlen, régi ismerős.  Titkos évezredek mélyéről emlékszem reá. Ott volt velünk a pusztán. Orromban érzem még most is szagát, ahogy egy vékony szél az Ural felől hozta, s én előrehajolva ültem a lovon és fáztam. Összehúzott szemmel a messzeséget néztem, és sehol senki sem volt, csak farkasok üvöltöttek távoli erdők közt, és a ló reszketett, akárcsak én. Ott volt velünk a vég nélküli harcban, csikorgó foggal, amikor mentünk évszázadokon át, mindig mindenkivel szemközt, véresen, rongyosan és szitkozódva, örökös viharban. És ott volt velünk száműzetésben és rabságban is mindig besüvített rácsos börtönablakainkon, és csontjainkba mart, Kufsteinban és Isztambulban egyaránt, és ette le rólunk az erőt és az életet. Évezredes mélységekből hoztuk magunkkal ezt a mi telünket, akár a magányosságot is, mely megszáll mindannyiszor, valahányszor ellepi dombjainkat a hó, és nappalaink, mint szárnyalt varjak, korán a szürkületbe hullnak, s az égbolt kékje tőlünk messze megy. Valahányszor leteríti falvainkat a csend, s a hideg olyan közel férkőzik hozzánk, mintha szívünkből jönne. Valahányszor vakítva szikrázik a hó, s a dombjaink megnyúlnak, végtelenbe tűnnek, összefolyik a horizont az éggel, nagy és üres lesz körülöttünk a világ, s mi magunkban állunk, és vállainkon történelem épül. Életünk, sorsunk ezer év óta egyforma ilyenkor, kegyetlen télvíz idején viharok után."