Wass Albert: Nem nyugaton kel fel a nap

"Egy kora hajnalban a tüzérség lőni kezdte a keleti vonalat még a támadás kezdete előtt.  Amikor ötórányi pokoli küzdelem után végül visszaverték a vörösöket, a Dufkin-fivérek  már nem éltek. Ugyanaz a spranel végzett mindkettőjükkel. A bolgár király elveszített két hűséges testőrt, a franciák meg két névtelen közkatonát. Kendy kettesben maradt Murat őrmesterrel a bombakráterben. Ez a hatodik napon volt. A hetediken találkozott Molnár Lacival. Esős nap volt. A felhők mélyen csüggtek az égen, majdnem leértek a dombokig. A lövészárkok tele voltak sárral, s minden csepegett, még a kórházbunker vászonlapjai alatt is. Reggel kemény támadás következett északról, s a külső vonalak  a kommunisták kezébe kerültek. A légiósok háromszor próbálták visszaszorítani őket, de mindháromszor kudarcot vallottak. Több tucat sebesült érkezett aznap az elsősegélynyújtó helyre, s rakásban álltak az emberek. A két orvos őrült iramban dolgozott, sápadtan és véresen, mint a hentesek, és Jeanette fáradhatatlanul segített nekik. Kendy ugyanúgy kezdte a napot, mint máskor: kivitte azokat, akik az éjszaka során meghaltak. Minden nap sokan voltak, ki kellett vinni és el kellett temetni őket, nem jutott idő szertartásra. A halottakra nem fecsérelték az időt. Egy nyomorék kis marokkói segített neki, aki mindig imádságokat mormolt Allahhoz, mialatt a holttesteket a gödörbe leengedte. - Nem hittek Allahban - mondta a nyomorék. - De nem fog megártani nekik. Mégsem kaparhatunk el úgy egy embert, mint egy döglött kutyát! A temető a kórház északi oldalán volt, nem több, mint negyedholdnyi mocskos, bombák lyuggatta mező. Kendy minden sírt megjelölt egy lécdarabbal, melyet a kráterek közt talált, s ceruzával felírta rá a katonák nevét."