Zeidler Miklós(Szerk.): Trianon-Nemzet és emlékezet

"A tót nép politikai nevelése tehát, mint eddig, egyelőre tovább is a felvidéki magyarság missziója marad: a különbség csak az, hogy míg a múltban e nevelés célja az volt, hogy a tótokat magyarokká formálja át, mai célja már az, hogy az öncélúság eszméjével hassa át őket és így ezzel voltakép jó, öntudatos tótokat csináljon belőlük. A magyar kisebbségre tehát a tót népnek fejlődése érdekében szüksége van és így nem csoda, hogy a jelek szerint Benes könnyebben lemondana a Csallóközről, mint Hlinka.
Azt hisszük azonban, hogy a helyzet teljesen megváltoznék a Felvidéknek Magyarországhoz való visszacsatlakozásával. Mert akkor egyrészt azonnal megszűnnék a denacio-nalizálás veszélye, amely ma a tótságot fenyegeti s viszont a tót nemzet vezetőinek meg kellene gondolniuk, hogy a magyaroktól aligha lehetne követelni, hogy egy területet, amelyen legalább 40% magyar él, túlnyomóan zárt tömegekben, kifejezetten ismerjenek el tót nemzeti domíniumnak. Nem azt akarnók ezzel mondani, hogy a mai Szlo-venszko teljes területére az autonómiát a magyaroktól semmi áron sem lehetne kivívni, hanem csupán azt, hogy e területnek politikai egyszínűség, kimondottan tót jelleg nem volna koncedálható s ha a terület egysége tót részről conditio sine qua non-ként állíttatnék fel, akkor olyanféle megoldásra volna szükség, mint a Dél-afrikai Unióban, ahol a két uralkodó nyelv: a holland és az angol egyenjogúságot élvez. Mint látnivaló, ezt a kérdést is csupán a neopatriotizmus szellemének növekvő erejével lehet majd megoldani, amelyminden nyelvi és kultúrsovinizmussal szakítva, nem „többségre" és „kisebbségre" tekint, hanem egy érdekei és történeti fejlődése szerint összetartozó lakosság teljes összességének békés és egészséges továbbfejlődését tartja szem előtt, gondolva a Szent Király mélyértelmű szavaira, hogy többet ér az a lakosság, amely több nyelven beszél, mint az, amely csak egynyelvű.
Erdélyben a helyzet bizonyos tekintetben kedvezőbb, más tekintetben azonban jóval nehezebb, mint a Felvidéken. Mert egyfelől Erdélynek földrajzi keretei tiszták, partikularisztikus hagyományai erősek'és gloriózusak és az ősi „Három Nemzet"18 szisztémával világosan mutatják a megoldásnak egyedüli helyes útját. Másfelől azonban az erdélyi román az egyetlen a magyarországi népek közül, amely külföldi szomszédjával valóban közös eredetű s így bizonyos joggal tartja magát azzal azonos népfajnak. Ez a körülmény magyarázza meg azt, hogy a nagy-román faji imperializmus eszméje sokkal nagyobb ellenállásra képes, mint akár a „jugoszláv", akár a „csehszlovák" állameszme. Hozzájárul ehhez az a körülmény is, hogy az erdélyi románság intelligens vezetőiben a legtöbb a ressentiment19 a magyar nemzettel szemben, hogy.bennük legerősebb az osztálydetermináció. Ez megérthető, ha arra gondolunk, hogy a horvátot a magyar magával egyenrangú, bár ifjabb testvérnek tekintette, a tótot pedig — mint a hazai német őslakosságot — egyáltalán nem tekintette magától különböző fajtának, hanem rrjintegy a magyarság egy különleges,- de. nagyon talpraesett variációjának: hiszen a nemzetet jelentő nemesség nagy tömegeiben imponáló szárnban és jeles kvalitásokban volt a tótság képviselve; viszont az „oláh" pásztor- és jobbágynép tagadhatatlanul némi lekicsinylés és legfeljebb szánakozó jóakarat tárgya volt a régi magyarok szemében."